Tények és tévhitek a magánnyugdíjpénztárakról

Mostani cikkemben bemutatom, mit érdemes tudni a magánnyugdíjpénztárakról. Számos félreértés övezi a témát, úgyhogy ha szeretnél tisztábban látni ebben a kérdésben, akkor szánd rá ezt a pár percet a cikk elolvasására.

Mikor jöttek létre a magánnyugdíjpénztárak Magyarországon?

Jelenlegi formájukban 1998. óta léteznek hazánkban magánnyugdíjpénztárak, melyek főként banki, biztosítói vagy munkáltatói háttérrel jöttek létre. A pénztárak létrehozásának célja az volt, hogy a dolgozók intézményesített keretek között, kötelező jelleggel takarékoskodjanak idős korukra. A tőkefelhalmozás révén létrejövő vagyon később kiegészítette volna az állami nyugdíjbiztosítást, vagyis a felosztó-kirovó nyugdíj mellett tőkejövedelem is rendelkezésre állt volna a nyugdíjasoknak. Más kérdés, hogy az élet végül máshogyan alakult, és az eredetileg kitűzött célok nem tudtak megvalósulni.

Mi a különbség a magánnyugdíjpénztár és az önkéntes nyugdíjpénztár között?

Rögtön fontos leszögezni, hogy a magánnyugdíjpénztárak és az önkéntes nyugdíjpénztárak nem azonosak. Az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer néhány évvel korábban, 1994-ben indult útjára, máig zavartalanul működik, és a részvétel itt teljesen önkéntes. Ezzel szemben a magánnyugdíjpénztári rendszer a pályakezdők számára kötelező volt (a többieknek választható), majd súlyos kormányzati beavatkozást szenvedett el 2010-11 fordulóján, és bár néhány szolgáltató még áll a lábán, mostanra a tagok elsöprő többsége kilépett, így az egész rendszer elvesztette az egykori jelentőségét.

Hogyan működött a magánnyugdíjpénztári megtakarítás?

A kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer bő egy évtizedes fennállása alatt 3 millió tagot vonzott be, ez akkoriban az összes dolgozó kb. 75%-át jelentette. A pénztártagoknak nem saját zsebükből kellett félretenniük a pénztári számlájukra, hanem a befizetett nyugdíjjárulékaik egy részét irányította ide az állam. A tagok egyúttal lemondtak a felosztó-kirovó nyugdíjpillérből származó nyugdíjvárományuk kb. negyedéről, és ezt a fennmaradó egynegyednyi nyugdíjat kellett volna fedezni a felhalmozott tőkéből.

Itt persze volt némi bizonytalanság a rendszerben, hiszen nem lehetett előre tudni, hogy a magánnyugdíjpénztári befektetések milyen hozamokat fognak termelni a jövőben. Ha jók a hozamok, akkor a későbbi tőkejövedelem bőven kompenzálhatja a kieső állami nyugdíjat. De ha a pénztári portfóliók gyengén teljesítenének, akkor a pénztártagok végül rosszabbul is járhatnak ahhoz képest, mintha kizárólag az állami nyugdíjrendszerben maradtak volna.

A befektetések terén a pénztártagoknak volt némi mozgásterük: választhattak, hogy az elérhető portfóliók közül melyikben szeretnék elhelyezni és kamatoztatni a megtakarításaikat. A nagy többség kockázatkerülő stratégiát választott, így a magánnyugdíjpénztári befektetések kb. háromnegyedét az állampapírok tették ki. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a pénztári szektor többnyire szerény reálhozamot – infláció feletti hozamot – termelt a megtakarítóknak. 2010-ben a 10 évre visszatekintő éves átlagos hozam a legtöbb magánnyugdíjpénztári portfólió esetében 5-9% között szóródott.

Miért volt szükség a 2010 utáni átalakításra?

A magánnyugdíjpénztári „átalakítás” hátterének megértéséhez érdemes vetni egy pillantást a magyar költségvetés akkori helyzetére. A 2008-as világválság a magyar gazdaságot sem kímélte, és a rendkívül nehéz helyzetben az állam is elvesztette a kontrollt a pénzügyei felett. A rendkívül nagy költségvetési hiány miatt Magyarország már egy ideje túlzott deficit-eljárás alatt állt az Európai Unióban, a Nyugdíjbiztosítási Alap hiánya pedig önmagában a GDP 2%-ára nőtt.

A nyugdíjrendszer fenntarthatóságának elősegítése érdekében 2008 után nagy lépésekre volt szükség. Akkoriban döntöttek például a rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról, a korhatár előtti nyugdíjba vonulási lehetőségek szinte teljes felszámolásáról, illetve a nyugdíjkorhatár fokozatos emeléséről is.

Nem tudott megmenekülni a magánnyugdíjpénztári rendszer sem. Ezen a téren 2010-től számos nagyszabású változás lépett életbe, melyek következtében a magánnyugdíjpénztárak elveszítették mind a vagyonuk, mind a tagságuk túlnyomó többségét.

A 2010/11-es események

Elsőként 2010 őszén bő egy évre felfüggesztették a magánnyugdíjpénztári rendszerbe irányuló járulékfizetéseket, így a járulékok teljes egésze az állami pillérbe áramlott. Emellett ismét lehetővé tették a visszalépést az állami nyugdíjrendszerbe. Év végén pedig az a jogszabály is napvilágot látott, melynek értelmében 2011-től alapértelmezett módon minden magánnyugdíjpénztári tagot visszaléptettek a tisztán állami rendszerbe, hacsak nem nyilatkoztak ellenkezőleg.

Az állami kommunikáció és a kilátásba helyezett ösztönzők egyértelműen a magánnyugdíjpénztárakból való kilépés irányába terelték a pénztártagokat. Ennek következtében 2011-ben a 3 millió fős tagság 97%-a nem nyilatkozott a maradásról, azaz kilépett a pénztári rendszerből, lemondott a számláján kezelt vagyonról, egyúttal visszanyerte a teljes állami nyugdíjjogosultságot. A kilépők a megtermelt reálhozamokat azonban zsebre tehették, ez akkor fejenként átlagosan 76 ezer forint volt.

Nagyságrendileg 3 000 milliárd forint került vissza az államkasszába: ez az akkori GDP több mint 10%-át tette ki. De talán még ennél is fontosabb, hogy a kilépett tagok járulékai többé nem „hiányoztak” az állami rendszerből, ezáltal évente több mint 300 milliárd forinttal javult a Nyugdíjbiztosítási Alap egyenlege. Végül 2011-ben arról is döntöttek, hogy a bent maradó pénztártagok járulékbefizetései végleg vissza legyenek irányítva az állami rendszerbe.

Milyen helyzetben vannak most a magánnyugdíjpénztárak?

A 2011-es változások következtében az év végére 100 ezer főre csökkent a magánnyugdíjpénztári taglétszám, az évek során pedig tovább csökkent a számuk. 2023-ban már alig 4 pénztár volt talpon, a többi időközben megszűnt, vagy beolvadt valamelyik meglévő pénztárba. A teljes tagság most kb. 50 ezer főre tehető, az ő számlaegyenlegük átlagosan nagyjából 5 millió forint. Ez tehát az az összeg, amely időskorban a fedezetéül szolgálhatna a csökkentett állami nyugdíjuk kiegészítésének.

Az utóbbi évek tapasztalata viszont azt mutatja, hogy előbb-utóbb a megmaradó magánnyugdíjpénztári tagok is visszalépnek az állami rendszerbe. Ennek oka, hogy ilyen módon visszanyerik a 100%-os állami nyugdíjjogosultságukat, ami egy élethosszig járó stabil bevételi forrás (életjáradék). Természetesen ezért cserébe le kell mondaniuk a számlájuk egyenlegéről, mindössze a reálhozamot tarthatják meg. De ez szükséges ahhoz, hogy az állami nyugdíjukat úgy számítsák ki, mintha egész életükben csak az állami rendszer tagjai lettek volna.

A magánnyugdíjpénztárak történetének hosszú távú hatásai

A múlt század végén a magánnyugdíjpénztári rendszer bevezetésével a döntéshozók arra törekedtek, hogy kiépítsék a magyar nyugdíjrendszer második erős lábát a felosztó-kirovó pillér mellett. Ez az elképzelés viszont megbukott, és a feltőkésített pillérben meglévő hatalmas vagyont az állam visszaterelte önmagához. Így ugyan jelentősen javult a nyugdíjrendszer rövid távú fenntarthatósága, de a hosszú távú célkitűzések teljesen ellehetetlenültek.

A közvélemény nagy felháborodással fogadta a drasztikus magánnyugdíjpénztári átalakítást. Az egyik legsajnálatosabb következmény, hogy az öngondoskodási kedv hosszú évekre érezhetően visszaesett. Gyakran tapasztalom, hogy sokan azóta is bizalmatlanul viszonyulnak a piacon elérhető nyugdíjcélú megtakarításokhoz.

De ez egy félreértésen alapul, hiszen a jelenleg működő nyugdíjmegtakarítások (pl. önkéntes nyugdíjpénztárak és nyugdíjbiztosítások) státusza teljesen különbözik a hajdani kötelező magánnyugdíjpénztárakétól. Ezeknél a konstrukcióknál nem az államnak befizetett járulékokból épül a tőke, hanem a megtakarítók a saját adózott jövedelmükből, önkéntesen tesznek félre egy piaci szerződés keretein belül. Ezért véleményem szerint az aggodalom indokolatlan, és a mai megtakarításoknál egyáltalán nem fenyeget az állami beavatkozás veszélye.

Az öngondoskodás most fontosabb, mint valaha

Habár a magánnyugdíjpénztári előtakarékosság már nem jöhet szóba, továbbra is kulcsfontosságú, hogy az aktív korúak félretegyenek a nyugdíjukra. Mindenki egyetérthet abban, hogy az állami nyugdíj nem elegendő a tisztes megélhetéshez: 2024-ben az átlagnyugdíj 217 634 Ft, csupán feleannyi, mint az átlagkereset nettó 435 974 Ft, és ez a különbség várhatóan csak tovább növekszik.

Ha idős korodban is tisztességes életszínvonalon szeretnél élni, anélkül, hogy nyugdíjasként is dolgoznod kellene, az öngondoskodás elengedhetetlen. Az egyik legjobb megoldás erre az önkéntes nyugdíjpénztárak választása.

Ezekbe a pénztárakba rendszeresen vagy alkalmanként tudsz befizetni és lehetőséged van arra is, hogy szükség esetén szüneteltesd a befizetéseket. Az összegyűjtött pénzedet a pénztárak befektetik, amely hozamot termel. Jelenleg olyan portfólió is elérhető az önkéntes nyugdíjpénztár piacon, aminek az átlag 10 éves hozama közel 10%. Ezt megtalálhatod a nyugdíjpénztár kalkulátorral. Emellett az éves befizetéseid 20%-át visszaigényelheted a személyi jövedelemadódból, ami évente akár 150 000 forint plusz bevételt is jelenthet.

Ha konzervatívan, 7%-os éves hozammal, 25 évre és havi 25.000 Ft befizetéssel számolsz a befizetett 7 500 000 Ft tőkéd adóvisszatérítése és hozama 16 863 529 Ft lesz. Amikor nyugdíjba vonulsz, így összességében több, mint 24 000 000 Ft megtakarításod lehet.

Ráadásul minél hamarabb kezded el az öngondoskodást, annál több hozamot érhetsz el a megtakarításaid után.

Ha úgy döntöttél nem halogatsz tovább, használd a független nyugdíjpénztár kalkulátort, hasonlítsd össze a pénztárak ajánlatát és a „Belépek” gombra kattintva indulj el még ma a gondtalan időskor felé.